Hagyományteremtõ szándékkal gyûrûavató szakestélyt rendezett
a közlekkar. Az egykori selmecbányai gyakorlatot felélesztve, kitûnõ
hangulatú rendezvénnyel bizonyították, hogy ma is kell (és lehet ) egy csapat...

Az ötlet

Alig 50 év, szembeállítva mintegy 250-nel. Egy fiatal kar és egy évszázadokkal ezelõtti bányatisztképzõ iskola. Lehet azon vitatkozni, hogy miért éppen a selmeci hagyományok alapján, s azok Sopronban és Miskolcon továbbtaposott útján kell haladni. Régi, ma is mûködö, a magyar diákélet jelképeinek tekinthetõ szokások – úgy gondolom – már nem köthetök egyetlen intézményhez és annak utódiskoláihoz; ezek ápolása egyfelõl illik minden magyar diákhoz, másfelõl kötelesség is. Ez a „szakestélyesdi”, de méginkább az általa közvetített gondolatok, értékek – barátság, vigasság, összetartozás – igen jó alapok egy olyasfajta közösség kovácsolására, amire évszázadok óta joggal büszkék az egykori selmeci, soproni, miskolci diákok, s aminek mi nagy hiányát érezzük. A gondolat már régebben is megvolt, a mersz kevésbé. De mostanra beérett az ötlet, és – nem kevés munkával – megvalósult. Utódaink remélhetõeg történelmi pillanatként emlékezhetnek majd erre.
A gondolat megragadta az embereket, az egyéni kezdeményezés mögé azonnal odaállt a kari HÖK, a Magyar Közlekedésmérnök-képzésért Alapítvány és sok oktató is. Õk jelenlétükkel is megerõsítették, hogy ilyen rendezvényeknek helyük van a kar, az egyetem életében.

A szakestély

Vajon milyen lesz a Goldmann akusztikája, hogyan szólnak majd a nóták? – aggodalmaskodunk többen is. Hamarosan megtudjuk, amikor vacsora után leoltják a lámpákat, és felcsendül a „Sza-sza-szakestély” kezdet? dal. Kitûnõ! Ez mindannyiunkat feldob, a hangzás erõs, ám mégis szelíden ragad magával. Megválasztjuk az elnököt, Melkvi Dániel személyében. Innentõl kezdve ismét van fény, de azt csak a gyertyák szolgáltatják. „Szakestély, korsót tölts!” – vezényli a Praeses, és sört töltünk a hollóházi porcelánba, majd az „általános eks” felszólításnak megfelelõen fenékig ürítjük azt. Jön majd a kari himnusz, ami teljesen új dal; de most derül csak ki igazán, mennyire ünnepélyes. Az, nagyon az. Ám elõbb még kinevezik a tisztségviselket, azaz a Major Domust, a Konzekvenciákat, a Cantus Praeseseket, a Kontrapunktokat és az Etalon Részeget. Utóbbi elmondja nyelvtörõjét, a történelmi szakestélyen ily módon a csömöri öreg, dõre Göre Döme is megemlíttetik, nemkülönben a szomszédja, bizonyos Szemere. Õket még késõbb is elõcitálják. (Már most elárulom, hogy etalon-részegünk egyre folyékonyabban mondta, így félõ volt, hogy nem ér véget a szakestély.)

Vendégek köszöntése, házirend, majd a dékán asszony komoly szavakat szól az egybegyûltekhez, ez este utoljára. Szünet után jönnek a védések, a tiszteletbeli évfolyamtársak (Kövesné dr. Gilicze Éva és dr. Sánta Imre) igyekeznek „diplomamunkájuknak” pozitív visszhangot szerezni a szakestélytõl, de különösen a folyton közbevágó kontrapunktoktól.
„Rezeg a léc”, de mind a ketten sikeresen védenek (elõbbi „A városi közlekedéspolitika új irányzatai”, utóbbi a „Szemcsés anyagok kis átmérõj csõben történõ turbulens áramlásának viszonyai” témában), így megkapják oklevelüket.
Ezután már illik felavatni azt a bort, amivel majd a gyûrket avatják a végzõsök. Dr. Magyar István jóvoltából ez meg is történik. Majd dr. Buza Gábor (kohász-egyenruhában!) igen szép és tanulságos beszédet mond, mindezt a gyûrû és a kupa felavatása céljából. Na, ekkor jön valami lebilincselõ, ahogy a Praeses felszólítására a gyûrûk belehullanak a – külön erre a célra készült – kis kupákba. Igen, nagyon jó a Goldmann akusztikája! Gyorsan Tokaji aszú kerül a gyûrûkre, majd – miután azt leisszák róla – ujjukra húzzák az aranyat a végzõsök. Megható pillanatok, emelkedett állapotban. „Jövõre is...” – gondoljuk sokan –, és emlékezni kell majd ezekre a mozzanatokra.

Újabb szünet után a vendégek felszólalásai, nóták minden mennyiségben, majd elõkerül a Pater Krampampuli is, aki minõsíti az itókát, amit fõzött (mármint a krampampulit). Nem sokkal utána mi is megtesszük ezt, és a szekestély a „Gaudeamus” soraival, hangjaival zárul. Felgyúlnak a fények, lassan hazamennek a lányok/legények. Majdnem elkap a hangulat, hogy „de kár, hogy véget ért”, ám sokkal erõsebb az érzés: ilyen kezdetek után ezt tovább kell vinni. És ahogy áradoznak az oktatók, hallgatók, érezhetõ: ez menni is fog. Reméljük. A Goldmann akusztikája ugyanolyan jó marad, azzal sem lesz gond.

Bende Zoltán (benzol)