A Nékosz legendája és valósága

Életkori sajátosság, hogy az ifjak általában radikálisan tagadják az idősebbek világát. Így volt ez 1945-ben Magyarországon is, amikor a fiatalok jelentős része „az egész világ” „megforgatására” készült. Kik voltak és mit akartak ezek a „népi kollégiumokba” tömörülő ifjak? A kommunista párt janicsárjai, akik tudatosan vagy öntudatlanul az eszköz szerepét játszották Magyarország szovjetizálásának politikájában, vagy pedig a plebejus népi radikalizmus olyan képviselői, akik számára a nemzeti hovatartozás is fontos volt?
 

A második világháború után lelkes fiatalok ezrei dalolták szerte Magyarországon a „Sej a mi lobogónkat fényes szelek fújják" kezdetű dalt. Kevesen tudták közülük, hogy egy moldvai csángó népdal dallamára írta Jankovich Ferenc költő 1946-ban az induló szövegét. Ezek az ifjak mind népi kollégisták voltak, az 1945-49 közötti magyar történelem egyik egyedülálló és nagy hatású, de rendkívül vitatott mozgalmának a résztvevői. A népi kollégisták sokak szemében a népi mozgalom „elfajzott" janicsárai, akik megtagadták szellemi gyökereiket, és segítették a kommunista hatalomátvételt. Mások szemében pedig egy legendás generáció, amely szegényparaszti sorból kiemelkedve, tehetségét egy általa nagyszerűnek hitt eszme szolgálatába állítva bukott el. 

AZ ESZME SZÜLETÉSE

A népi kollégiumi eszme az 1930-as években született meg a népi írók körében. Az alapötlet szerint bentlakásos internátusokat kell létrehozni, ahol szegény sorsú gyermekek tanulnának. Biztosítanák számukra az ellátást, és ők tanulmányaik befejezése után visszatérnének szülőföldjükre. Így idővel kialakulna egy, a parasztság körében élő, paraszti származású értelmiségi réteg, amely ismerné saját osztályának problémáit, és kellő tudással is rendelkezne azok megoldásához. Ez azért lenne jó, gondolta többek között Darvas József, Németh László vagy Veres Péter, mert így el lehetne kerülni, hogy a parasztgyerekek a fővárosba kerülve beolvadjanak az ottani középosztályba, megtagadva népi gyökereiket. Ráadásul amúgy is nagyon csekély volt azoknak a száma, akik szegényparaszti környezetből kikerülve eljuthattak az érettségiig vagy a diplomáig az 1930-as években. 

Ez a gondolat a legfelső politikai vezetés körében szintén támogatásra talált, két miniszterelnök, Teleki Pál és Kállay Miklós is rokonszenvezett egy ilyen típusú parasztkollégium gondolatával. Oket azonban az is motiválta, hogy ezáltal egy tiszta, garantáltan magyar származású rétegből, a parasztságból lehetne felfrissíteni a középosztályt. Így, ha nyíltan nem is, de a környezetükben, a baráti körükben lévő személyeken keresztül segítették a szerveződő kollégiumot. 

Az első népi kollégium 1939-ben alakult meg, Bolyai Kollégium néven, majd 1942-ben a kiváló néprajzkutató, Györffy István nevét vette fel. Ekkor hozták létre a kollégium ún. Pártfogó Testületét, melynek elnöke Zsindely Ferenc kereskedelmi miniszter felesége, Tüdős Klára lett. Ő annak ellenére támogatta a kollégistákat, hogy ekkor már működött egy kisebb kommunista sejt a Györffy Kollégiumban. A háborút követően a Nékoszon belül ők jutottak hangadó szerephez, mivel már korábban is kapcsolatokat tartottak fenn az illegális kommunista mozgalommal. Az 1945 utáni népi kollégiumi vezetők, Gyenes Antal, Győrffy Sándor, Kardos László, Sipos Gyula vagy Tőkés Ottó már 1945 előtt is kommunisták voltak, így őket janicsársággal semmiképpen nem lehet vádolni. Az viszont tény, hogy fokozatosan növelték befolyásukat, és a háború után az MKP-t képviselték a kormányzati és politikai apparátus különböző fokain. 

A Györffy-kollégisták többsége átvészelte a háborús időszakot, többen részt vettek a fegyveres ellenállásban, illetve a földosztás munkálataiban. A 20 megyei földosztó biztos közül 11 Györffy-kollégista volt. Tehát a népi kollégisták számára elérkezett az az idő, amikor a kormányzattól támogatva, immár a politikai hatalom részeseiként foghattak hozzá a kollégiumok szervezéséhez. 

A háborút követően egy ideig csak két népi kollégium működött, az újjáalakult Györffy Kollégium és a történészhallgatókat tömörítő Petőfi Sándor Kollégium. Ezek alapították 1946. július 10-én a Nékoszt, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségét. A szövetség elnökévé Gyenes Antal nemzetgyűlési képviselőt, az MKP agrárpolitikusát választották. Az új szervezetet kezdetben a koalíciós pártok mindegyike támogatta, igaz, alig pár hónap múlva a Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt megpróbálta létrehozni saját népi kollégiumait –  nem sok sikerrel. 

KOMMUNISTA KÜLDETÉSTUDAT

A Nékoszt elsősorban a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt pártolta, és ez sokat segített a kollégiumi szervezet kiépítésében. A Nékosz kezdettől fogva élvezte Rajk László belügyminiszter támogatását, aki a közigazgatási és belügyi apparátust is felhasználta a Nékosz támogatására. Ennek legkirívóbb példája az volt, amikor a Mária Terézia (a későbbi Kilián) laktanya épületét a Szociáldemokrata Párt Ady Kollégiumától elvette, és a Nékosznak adta. Ekkor egyébként szabályos utcai verekedésre került sor a nékoszisták és a szocdem kollégisták között, ezt nevezték a kortársak kissé gúnyosan Nékosz-Dokosz „háborúnak". A Dokosz a Dolgozók Kollégiumainak Országos Szövetsége, az SZDP kollégiumi szervezete volt. 

A belügyi apparátus anyagi és adminisztratív közreműködésével és hatalmas szervezőmunkával 1948-ra 158 népi kollégiumot sikerült létrehozni, amelyekben 9500 kollégista élt és tanult. A kollégiumok behálózták az egész országot, mivel minden megyében, számos kis- és egyetemi városban létesült ilyen intézmény. A főiskolás, középiskolás és általános iskolás kollégiumok mellett működtek olyan intézmények is, melyek a mai szakkollégiumoknak feleltek meg, így például a békéstarhosi zeneiskola vagy a Derkovits és a Nagy Balog János művészeti kollégiumok. De a kollégiumok többsége nem annyira a szakmai képzést, mint inkább a közösségi életet helyezte előtérbe. Ez rögtön kiderült a kollégiumi felvételinél is. Itt nem csupán szakmai, hanem közéleti-társadalmi kérdéseket tettek fel. Az idő múltával egyre gyakoribbak lettek a „Mi tudsz a Szovjet Kommunista Pártról?" „Mit tudsz Rákosi Mátyásról?" típusú kérdések. Vagyis már a felvételinél megszűrték a diákokat politikai alkalmasság szerint. De a kollégisták év közben is több alkalommal vettek részt politikai előadásokon, nagygyűléseken, felvonulásokon. 
Az 1947-es kékcédulás választások alkalmával is agitáltak a kollégisták, természetesen a Magyar Kommunista Párt és kisebb mértékben a Nemzeti Parasztpárt mellett. 

A kollégistáknak közös kirándulásokat, népdalénekléseket vagy társadalmi munkát szerveztek, például 1947-ben több népi kollégista brigád dolgozott Jugoszláviában, a szarajevói vasút építésén. De voltak olyan kollégiumok is, ahol mai szóval élve a tehetséggondozást helyezték előtérbe, és számos híresség került ki a falaik közül. Erre a legjobb példát a Horváth Árpád Népi Kollégium jelentette, ahol színészek és rendezők tanultak. A kollégiumot elsősorban Gobbi Hilda áldozatos munkája hozta létre és tartotta fenn. Többek között Bacsó Péter,Jancsó Miklós és Kovács András filmrendező, illetve Berek Kati, Horváth Teri, Soós Imre, Szirtes Ádám és Váradi Hédi került ki ebből a kollégiumból. A József Attila Kollégium pedig két kiváló költőt - Juhász Ferenc, Nagy László - adott a magyar irodalomnak. 

A népi kollégisták joggal érezhették magukat az új idők dédelgetett gyermekeinek, s ennek megfelelő küldetéstudattal léptek fel nemzedéktársaik előtt. A kor egyik legkiválóbb szellemi műhelyét, az Eötvös Collegiumot polgári csökevényekkel teli, a néptől elzárkózó, elitképző intézménynek tartották a nékoszisták. Ez persze nem akadályozta meg őket abban, hogy nyelvtanároknak Eötvös-kollégistákat kérjenek fel. Ezt a furcsa viszonyt Fodor András naplóregénye, A Kollégium örökítette meg leghitelesebben. 

A Nékosz vezetőinek többsége saját belső meggyőződéséből támogatta az MKP politikáját, és rokonszenvezett bizonyos politikusaival. Elsősorban Rajk László örvendett nagy népszerűségnek a kollégisták körében, de nagy tisztelet övezte Révai Józsefet is, hiszen úgy tűnt, hogy az MKP Moszkvából jött vezetői közül egyedül ő mutat megértést és rokonszenvet a népi mozgalom iránt. A kollégisták számára sokáig kötelező olvasmány volt Révainak még a háború előtt megjelent Marxizmus és népiesség című könyve. Ebben a szerző, bár több ponton is bírálta a népi mozgalmat, bizonyos kérdésekben, így a földkérdésben elismerte és támogatásra méltónak tartotta a népiek javaslatait. Hazatérését követően Révai volt az egyik leggyakoribb vendég a népi kollégiumokban, egészen 1947 végéig. Ekkortól kezdve fokozatosan távolodott a Nékosztól, és 1948 szeptemberében már éles bírálatot mondott a mozgalomról a Nékosz kommunista aktíváján. Révai pálfordulásának hátterében a Kominform 1947. szeptemberi értekezlete állt, ahol a szovjet delegáció vezetője, Zsdanov kijelentette, hogy a „népi demokrácia a proletárdiktatúra funkcióit tölti be" . Magyarul elvetette a hosszú politikai átmenet lehetőségét, amelyet korábban Révai is szükségesnek tartott, és amely időszakban fontos szerepet szánt a népi kollégistáknak. 

A Nemzeti Parasztpárt politikusai közül elsősorban Erdei Ferenc és Veres Péter volt a kollégisták kedvence. „Péter bácsit" még 1948. március 15-én is sokkal jobban éljenezték, mint Rákosit. Általában a parasztpárt baloldali vagy legfeljebb a centrumban lévő személyiségeit fogadták el a népi kollégisták. A jobboldal olyan markáns képviselői, mint Keresztury Dezső vagy Kovács Imre nem nagyon kaptak meghívást kollégiumi rendezvényekre. Egyébként a népi kollégisták többsége formálisan nem volt semmilyen pártnak a tagja, de többségük kommunistának tartotta magát, anélkül hogy ezért tagdíjat fizetett volna. Több visszaemlékező elmondta, hogy a kollégiumok többsége önmagában alkotott egy-egy kommunista sejtet, és tagjai őszinte lelkesedésből hittek a marxizmusban. Ezt példázza az a tény is, hogy 1948 márciusában a Györffy Kollégium tagjai kollektíven kérték a Magyar Kommunista Pártba való felvételüket, és azt, hogy visszamenőleges hatállyal, a kollégiumba kerülés időpontjától igazolják nekik a párttagságot. Kérésük nem talált meghallgatásra, de ennek nem csupán az akkor érvényben lévő tagfelvételi zárlat volt az oka, hanem a megváltozott politikai helyzet is. 

A Nékosz természetesen nem az egyetlen ifjúsági szervezet volt a koalíciós időszakban. Más pártok ifjúsági szervezetei, illetve különböző ifjúsági rétegszervezetek is zászlót bontottak. A sort a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) nyitotta meg 1945 januárjában. A neves népi író, Szabó Zoltán elnökletével létrejött szervezet eredetileg az egész magyar ifjúságot akarta tömöríteni. Ez persze illúziónak bizonyult, elsősorban a Madisz kommunista funkcionáriusainak azon törekvése miatt, hogy az egész szervezetet ellenőrzésük alá vonják. Így a Madiszt hamar otthagyták a nem kommunista érzelmű fiatalok, és egymás után megalakult a Független Ifjúság Szövetsége, az FKGP, a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom, az SZDP és a Népi Ifjúsági Szövetség, az NPP ifjúsági szervezete. 

AZ ELSŐ TÁMADÁSOK

Mivel két olyan ifjúsági szervezet is volt, amely erősen kötődött az MKP-hoz –  a Nékosz és a Madisz – , ezek egymás konkurenseivé váltak. Ebben a küzdelemben eleinte a Nékosz bizonyult sikeresebbnek, ám a Madisz vezetői, Hollós Ervin és Nonn György, jobb pártbeli pozíciójukat kihasználva, folyamatosan áskálódtak a Nékosz ellen. Mindketten tagjai voltak az MKP Ifjúsági Titkárságának, és mögöttük állt a pártapparátus két befolyásos alakja, Szirmai István és Farkas Mihály. Végül a Madisz számára alakult kedvezően e harc kimenetele, már csak azért is, mert Farkas Mihály akkoriban lett honvédelmi miniszter, amikor a Nékosz-patrónus Rajkot leváltották a belügyminiszterségből. De addig még majd egy éven keresztül „gyűrték" egymást a Nékosz és a Madisz vezetői. 

A népi kollégiumi mozgalom 1947 nyarán érte el csúcspontját, amikor több mint 6000 diák tanult és élt a kollégiumokban. Bár ez a szám a következő tanév végére megközelítette a 10 ezret, ez az időszak már nem a kollégiumok építéséről, hanem a mozgalom élethalálharcáról szólt. És itt van a legnagyobb ellentmondás a Nékosz történetében. Adott egy autonóm politikai mozgalom, mely a legjobb úton halad afelé, hogy az MKP számára kineveljen egy olyan káderréteget, amely meggyőződéses kommunista, így az eljövendő politikai harcokban fontos bázist jelenthetne. Ennek ellenére egy év alatt szétverik, önmagából kiforgatják a Nékoszt, hogy azután még egy évig vegetáljon. Ennek, az MKP/MDP számára tökéletesen ésszerűtlen lépésnek az okait csak akkor érthetjük meg, ha a Nékoszt távolabbról, a nemzetközi kommunista mozgalom szemszögéből vizsgáljuk. 

Az előbbiekben már utaltunk a Kominform 1947 szeptemberében tartott értekezletére, ahol fontos döntések születtek az egész kelet-európai, szovjet megszállás alatt lévő térség jövője szempontjából. Itt adták fel a Komintern 1935-ös értekezletén meghirdetett népfrontpolitikát, és foglaltak állást a proletárdiktatúra bevezetése mellett. Ezzel gyanússá vált minden olyan kezdeményezés, párt, szervezet, melynél felmerülhetett a népfrontos jelleg. A népi mozgalomhoz fűződő kapcsolatai miatt ez máris gyanússá tehette a Nékoszt. A helyzet tovább romlott 1948 tavaszán, amikor fokozatosan rosszabbodott a Szovjetunió és Jugoszlávia viszonya. Sztálin egyértelművé tette, hogy nem tűr el külön utakat a szocializmus építésében, így Tito a megalázkodás és a kiátkozás között választhatott. Végül 1948 júniusában Jugoszláviát kizárták a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájából, s ezzel Tito halálos ellenséggé vált. 

Ettől fogva veszélybe került Magyarországon is minden személy és szervezet, aki és amely szimpatizált vagy csupán kapcsolatban állt a jugoszlávokkal. A Nékosz is ennek az áldozatává vált. Már az is elég lett volna, hogy a nékoszisták legfőbb pártfogója Rajk László volt, aki egy év múlva éppen a Titóval való szövetkezés vádjával lett koncepciós per áldozata. A népi kollégisták 1947 őszén, magyarországi látogatásakor fáklyás felvonulást rendeztek Tito tiszteletére. A marsall a kollégisták küldöttségét fogadva kijelentette, hogy neki Magyarországon legjobban a népi kollégiumok tetszettek, s közel 12 000 forintot adományozott a Nékosznak, amit a tánc- és énekegyüttes költségeire fordítottak. De a kollégisták is többször jártak Jugoszláviában vasútépítésen. A Rajk-per kiagyalóinak ezért nem volt nehéz dolguk, amikor két ponton is beillesztették a Nékoszt a belügyminiszter vallomásába. 

A Nékosz elleni első komoly támadás 1948 tavaszán indult, és egyre erősödő hullámokban folyt egészen a népi kollégiumokat elítélő párthatározatig. A kezdeményezés –  természetesen –  Hollós Ervintől és Nonn Györgytől származott. Ebből a külső szemlélő semmit sem láthatott, a felszínen látszólag töretlen maradt a Nékosszal szembeni bizalom. Ezt jelezte az is, hogy az első Kossuth-díjak kiosztásakor Kardos László főtitkár is részesült ebben az elismerésben –  mégpedig a népi kollégiumok szervezéséért. Rá négy napra viszont az MKP Ifjúsági Titkárságának ülésén vádak özöne zúdult a Nékoszra. Szervezeti sovinizmussal, Nékosz-öntudattal, az MKP szerepének lebecsülésével, pártszerűtlenséggel, narodnyikizmussal, „verespéterianizmussal" vádolták Hollósék a Nékoszt. 

A vádak képtelenségét és komolytalanságát könnyű átlátnunk. Minden szervezetre rá lehet sütni, hogy befelé forduló, hiszen kell, hogy legyenek belső, senki másra nem tartozó ügyei. A pártszerűtlenség vádját azzal lehetett alátámasztani, hogy 1947 őszén az összes népi kollégista mindössze 14%-a volt a Magyar Kommunista Párt tagja. Ehhez az adathoz azonban hozzá kell tennünk, hogy a kollégisták többsége általános és középiskolás volt, így koránál fogva nem is lehetett párttag. A népi kollégisták politikailag legaktívabb rétegét képező fővárosi és egyetemi kollégiumokban 31-31 % volt az MKP- és az NPP-tagok aránya. De a parasztpártiak közül is jó néhányan csak papíron voltak NPP-tagok, a gyakorlatban a kommunista politikát támogatták. Erre jó példa, hogy 1946 szeptemberében három népi kollégistát akartak kizárni az NPP-ből kommunistabarátságuk miatt, s ezt csak Veres Péter, illetve a kettős párttag Erdei Ferenc fellépése akadályozta meg. Pártszerűtlenséget lehetett a Nékosz-vezetők „szemére vetni", akik ügyes-bajos dolgaik intézésekor nem a hivatalos pártszervet, az Ifjúsági Titkárságot keresték meg, hanem közvetlenül az MKP vezetőit, Révait vagy Rajkot. A verespéterianizmus nem valamilyen különleges ideológiát, irányzatot jelentett, csupán azt, hogy a Nemzeti Parasztpárt vezére nagy népszerűségnek örvendett a kollégisták körében. E vádak elhangzásakor Veres Péter éppen a Magyar Köztársaság honvédelmi minisztere volt... 

A MEGBÉLYEGZÉS 

Tény, hogy a Nékosz helyzete egyre reménytelenebbé vált, amikor 1948 júliusában az MDP Szervező Bizottsága napirendre tűzte a népi kollégiumok ügyét. Az ülésen részt vett Rákosi Mátyás, de nem volt jelen Rajk László. Ez nem sok jót ígért a kollégistavezetők számára. Rákosi a párt dédelgetett csikójának nevezte a Nékoszt, amelyet minden jóval tápláltak, de nem bizonyult méltónak a párt bizalmára. Az ülés után nem sokkal felmentették belügyminiszteri posztjáról Rajkot, és Kádárt tették meg utódjának. Rajk bukásával a népi kollégisták legfőbb patrónusukat veszítették el. 

1948. szeptember 2-án az MDP Politikai Bizottsága elfogadta a Nékoszt megbélyegző párthatározatot, amelyben a munkásosztály szerepének lebecsülésével, „antileninista ideológiával", a szakmai képzés elhanyagolásával vádolták a diákszervezetet. Természetesen leváltották a Nékosz teljes régi vezetését. Az új elnök Szalai Béla, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségének vezetője lett, főtitkárrá a régi elnököt, Gyenes Antalt tették. Tanárelnökké a neves pszichológust, Mérei Ferencet nevezték ki. 1948. szeptember 22-ére összehívták a Nékosz kommunista aktíváját, ahol az a Révai József mondott éles kritikát a mozgalom felett, aki korábban a kollégisták egyik fő szövetségese volt. Még ez év őszén megszüntették a népi kollégiumok gazdasági autonómiáját, és a pénzügyeket az ekkor felállított Országos Diákjóléti és Kollégiumi Hivatal kezébe adták. 

A Nékosz ezt követően már csupán vegetált. A végső csapást Rajk László és társainak 1949 májusában történt letartóztatása jelentette. 1949. július 10-ére, a Nékosz megalakulásának harmadik évfordulójára összehívták a szövetség III. kongresszusát. Ez mindössze arra szorítkozott, hogy Horváth Márton bejelentette a szervezet feloszlatását. Egyúttal „emlékeztette" a kollégistákat arra, hogy hálával tartoznak a pártnak és személyesen Rákosi elvtársnak azért, amiért megakadályozta, hogy a „Rajk-banda uszályába kerüljenek". A Nékosz történetének utolsó felvonását a Rajk-per jelentette 1949 szeptemberében. Ekkor ugyanis Rajk vallomásában két ponton is előkerült a Nékosz. Először akkor, amikor Rajk elmondta, hogy az őt Rankovics jugoszláv belügyminiszterrel összehozó Lazar Brankov hírszerzővel egy Nékosz-ünnepségen ismerkedett meg. Rajk szerint Brankov „helyesnek tartotta a Nékosz politikáját azért, mert nacionalista alapokon állott, és utalt arra, hogy a Nékosz kicsinyben az, ami a nagy jugoszláv ifjúsági mozgalom fejlettebb formában, ugyancsak nacionalista alapon" . Ezek a mondatok csupán megerősítik a Rajk-per képtelen és nyakatekert koncepcióját. A kortársaknak azt igyekeztek sugallni, lám a Nékoszban találkoztak az összeesküvők. És ott egy jugoszláv kém elkezdte fejtegetni a magyar belügyminiszternek egy magyar ifjúsági szervezetről alkotott véleményét. Rajk pedig Tito budapesti látogatásakor Brankov utasítására mozgósította a Nékoszt, „hogy valóságos Tito-örömünnepet rendezzünk Budapesten" . 

1949-ben végérvényesen elcsendesedtek a fényes szelek, a Nékosz vezetői és tagjai szétszóródtak a politika és a társadalom különböző területein. Bár 1956 szeptemberében visszavonták a szervezetet megbélyegző párthatározatot, többé nem sikerült feléleszteni a mozgalmat. Csak az indulója maradt meg, melynek eredetét egyre kevesebben ismerik...