"Fényes szellők" az öreg laktanyában
Emlékezetes félév Jancsó Miklóssal /1947-1948

Nemrég érdekes riportot közölt az újság a 88 éves nemzetközi hírű filmrendezővel, /Népszabadság 2009. június 8/, ami bennem is emlékeket ébreszt. Ugyanakkor szembesülni kell a jelen elszomorító realitásával, létezési és morális téren egyaránt, különösen az idősek elleni gátlástalanságokkal, érzelmi világuk semmibevételével, /már a közmédiákból is eltűnt a magyarnótázás, nosztalgiamuzsika/ gyalázkodásokkal.
Szűkebb pátriánkban ezek a hónapok, a különféle évfordulók, /265. évforduló/, fesztiválok dömpingjét jelentik - köztük a "tízmázsás" "népi" libamájkóstolóval. "Pénzt - paripát", sőt kitüntetéseket sem /és több tízmilliót/ sajnálva, így a különféle "apostolai" ezeknek, /köztük igazi értékek: "Gyopárka mesék"/, nem panaszkodhatnak. Messze nincs ilyen gavallérság az idősek - nehézsorsúak támogatását illetően. Ebben a se szeri, se száma bulizásokban, "dínom - dánomban", mondhatnánk Hofival: "csak az ürge nem iszik - azt meg kiöntik" - kisemmizik. Akadnak amolyan "rosszabbak", akik szóban és esetenként belső vezércikkben /"1989"/ válogatás nélkül általánosítanak, pocskondiáznak - miközben talán éppen Táncsics Mihály halála 125. évfordulójára kellett volna emlékeztetni és arra, hogy a "pöcegödör" tetejére helyezett szobránál, nem volt hivatalos koszorúzás - nem úgy, mint Budapesten.
Egyesek - kiragadott esetekből általánosítanak és a megdolgozott nyugdíjon /olajosok/ évelődnek, avagy a doktori címeket degradálják, /a pártnál osztogatták/ és a legképtelenebb hazugságokkal igyekeznek a városalapító nemzedéket áztatni.
Egyszóval, itt valami nagyon ferde vágányra csúszott! Talán az iménti Táncsics példa "ébresztő" is lehetne, hogy az elődök erőfeszítéseit, alkotásait ne engedjük besározni, elbitangolni. Bizony, nem ártana komolyan venni az alábbi, találó jelmondatot: "A múlt kötelez, a jövőt szolgálni kell"!
Vajon, hogyan lett az egykori, lepusztult "legnagyobb magyar faluból" Békés megye ipari központja, ahol jelenleg 1,3 milliárd forint /2008/ az iparűzési adóbevétel, azaz Gyula városáénak a kettőszöröse?
Igen, az idősek verejtéke jóvoltából szórhatják a pénzt és gúnyolódhatnak az öregeken. A háborús romokból újjáéledő - épülő ország esetében is hasonlók történtek. Az ország egyszerű lakosai, tehetséges gyermekei tízezrei számára megnyílt a lehetőség a tanulás - érvényesülés előtt, és ennek része volt a Népi Kollégium létrejötte, ahonnét járhattak az egyetemekre - főiskolákra. Én is részese lehettem ennek, amiről úgy gondolom, helyes tájékoztatást adni. Talán nálam is összejöhet néhány "batyura való", ha nem is akasztom a kilincsre. Ugyanakkor nem titkolt öröm és büszkeség számomra és inspiráló is, amikor unokám /Tóth Nóra/ lenyűgöző és szépséges képtári kiállítását nézegetem.

I.
"Elindultam decemberben" - /1947/, a 19 éves árva gyerek - Budapestre

Szükségesnek tartom megemlíteni, hogy honnét, milyen közegben is történt mindez, mert sokaknak halvány ismeretük sincs ezekről. A kopogszentetornyai, /árendásbérletű/ szülői házban, a másik két testvéremmel együtt én az "anyatejjel" semmilyen politikai oldalú szellemiséget nem szívtam magamba. Az apám, pedig hatéves korától cselédkedett, kivéve a frontszolgálati éveket - egészen 28 éves koráig, amikor is megnősült, és így egy napig sem járhatott iskolába, és semmilyen társadalmi közösségbe. Én, pedig egyszerűen a szegénysorból szerettem volna kikerülni, tanulni, azaz vinni valamire.
Ez időben a Kulturális Minisztérium pályázatot hirdetett az akkor szerveződő "Népművelődési Akadémiára". Én is pályáztam, és felhívtak amolyan szóbelis egyeztetésre 1947. decemberében, és odaigyekeztem.
Mielőtt folytatnám szükséges szólni az akkori magyarországi és szentetornyai viszonyokról. Először is szülőföldem már hamarább létezett, mint Orosháza és az 1946. január 1-i csatlakozás /mintegy négyezer lakos, és közel ötezer hektár jó föld/ fontos része volt annak, hogy város lett Orosháza. Másrészt utalni kell az utóbbi idők múltat nem ismerő, "nagyképű, okostojások" - köztük a szerencsés oxfordisták - sorbonisták gúnyolódásaira, főleg a keleti-ösztöndíjasokat bíráló, vagy a hazai diplomásokat becsmérlő megnyilvánulásaira, /persze ez a 95-98 %/, holott ez a nagytöbbség virágoztatta fel az országot. Emlékeztetni kell, hogy a háborús évek és a vége - a felszabadulás idején Szentetornyán a több száz fiatalból összesen öten jártak gimnáziumba, /a Stifler malmos két lánya és három tehetséges - támogatott fiú: Farkas István, Szűcs István és Fábián Mihály.
Egy ilyen "alapozási" helyzeten igyekezett változtatni az idős Koszorús Oszkár evangélikus lelkész által életre hívott "Dolgozók gimnáziuma", melyben én is segédkeztem, és másfél évet elvégeztem, amikor is jött a nagy lehetőség. Azokban az években több érettségizett orosházi fiatal is felsőbb oktatási intézetbe és NÉKOSZ-kollégiumba került, sőt aktív vezetők is lettek. /Ács Ilona, Magyar Ferenc, stb./.
Visszatérve az eredethez, tehát 1947. végén, ma már nehezen leírható viszonyok között fölutaztam Budapestre és egy rákospalotai ismerősömnél, /Arany János u./ meghúzódva jelentkeztem az "új" intézménynél, a rommál lőtt Mária Terézia Laktanyában. /Üllői út - Nagykörút sarok/. Kis apróságként említem, hogy egy elpusztíthatatlan nagy bőröndöt kaptam egy beteges, nagy tiszteletre méltó evangélikus lelkésztől, Csernák Elemértől, akinél gondozó - mindenes cseléd volt az anyai nagyanyám. Az Akadémia néhány rendbe hozott helyiségben volt /tető, ablakok, ajtók: méteres, boltíves falak, stb./. A személyes elbeszélgetés után, beköltöztem a közös - egyetlen hálóterembe, ahol az oktatók, hallgatók és segédoktató, köztük Jancsó Miklós, a csoport vezetője is együtt volt. Itt derült ki, hogy a 14 hallgató közül, hárman jöttünk a viharsarokból: Zagyva Béla Békéscsabáról, /ma Orosházán él, nyugdíjas határőrezredes/, aztán Kondorosról Halász János és én. Az Akadémia vezető, /jórészt névadója is/ Muharai Elemér professzor volt és neki segédkeztek: Jancsó Miklós, Költvélyesi Géza és a későbbi népdalénekes, a sárospataki Béres Ferenc. Egyébként a laktanya más részeit is kezdték helyreállítani és belakni, és ott találkoztam egy földimmel is Fábián Mihállyal /DOKOSz-kollégista/, aki a jogi egyetemre járt.
A mi "akadémiánkat" 2 évesre tervezték, és a cél az volt, hogy mielőbb a kulturális intézményi hálózat különböző szintű vezetőit képezzék ki. A szellemiségét nehéz volna ma pontosan meghatározni, a biztos, hogy a népi - nemzeti és demokratikus, avagy egyértelműen antifasiszta vonások és stílus volt a jellemző. Innen eredő a NÉKOSZ - közösségi szellem, az a bizonyos "fényes szellők" fúvalata, amiről később Jancsó Miklós sajátos stílusú filmet készített. Az is egyértelmű, hogy mi is a "Sej ami lobogónk.." lelkes emlékezői, a sokféle közös akciók, rohammunkák, /"úttörővasút" építés, a "Duna - Tisza csatorna" építés/ részesei is voltunk, és különféle demonstrációkban is részt vettünk.
Mint ismeretes, ezek derékba törtek, mert a rákosista politika - párthatározattal fölszámolta a NÉKOSZ-t és a mi akadémiánkat is vele, 1948 nyarára.
Előbb azonban néhány pillanatképet a kezdeti időkről, a létezési - működése körülményeiről. Mondhatni, hogy elhelyezkedésünk és együttlétünk családias jellegű volt. Megnyugodtam, hogy én a csízmás, nem vagyok egyedül, hiszen Jancsó Miklós és Ábrahám Ottó is abban járt, sőt többször az én "fakutyámat" vették igénybe. A hálóteremben töltöttük a legtöbb időt, mivel az, egyben amolyan társalgó is volt a 16 - 17 vaságy - 2 pokróccal, a kecskelábas asztal, padok, néhány szék és egy, vagy két közös szekrény jelzi, hogy itt semmilyen "csillagos" fokozatról nem beszélhetünk, de az öreg vaskályhára, ha vigyáztunk, elfogadható meleg volt. Az én szomszédom volt átmenetileg a külföldről /internálás - nyugati fogság?/ hazakerült, kibombázott Zotureczky Ede hegedűművész. Szánalmas látvány volt a mállási szintre kopott ruhában látni, és ahogy az egy szál ingjére, nyakkendőjére vigyázott és azért pantalló nadrágját a pokróc alatt, az ágyban minden reggelre "kivasalta"! Aztán, később kapott két Kossuth-díjat, majd 1957-ben kitelepült Amerikába. Közvetlen, vagy másod "szomszéd" volt Jancsó Miklós és a többiek.
Az étkezésünk honvédségi segítséggel volt megoldva a közeli Kossuth Lajos Tisztképző Akadémia, /volt Ludovika/ konyhájával. Ügyeleti beosztással kettesben mentünk egy nagy zománcos kantával, zománcos vödörre /födővel/ és lábassal - szatyorral és hordtuk az ebédet és valami szárazat, /főleg gyümölcsízt/ vacsorára, a reggeli meg saját készítésű tea - zupa kávé lett. Szinte semmi se a mai fogalmak szerinti, hiszen a főzelékek, /ez volt legtöbbször/ bab, lencse, krumpli, sárgaborsó - tartozéka legtöbbször nem hús, hanem hagymás - paprikás lé volt. A kenyér legtöbbször midenféle gabona összeőrléséből készült, zsömle utánzatú "buci" volt. Úgy, hogy ezek fényévnyire estek a "Gundel" menütől. Utazgatás se volt haza és vissza, csak amikor vége szakadt az egésznek, úgy június végén.
Mindezek ellenére számomra egy egészen más - új világ nyitánya volt ez a jó félév.
Ezekről majd legközelebb.

II.
A dal és a szellemiség

A népi kollégiumok (NÉKOSZ) történetéről több érdemi írás - könyv is megjelent, film is készült. Végül is ez azt a sajátos helyzetet tükrözte, hogy elsősorban a magyar vidék zömében szegény sorból való, tehetséges fiai - leányai egy intézményekhez kapcsolódó közösségben lakó és tevékeny szereplő szolidáris kohézió tagjai is voltak. Vagyis, nemcsak bizonyos felsőfokú intézetbe járó diákok - hallgatók. Ez hát többet jelentett a tudás és diplomaszerzésnél, hiszen ezek a közösségek országos szövetségbe is tartoztak a kollégiumok titkárai központi irányítás szerint az adott vezetőségi kollektívákkal összehangoltan, amolyan "önkormányzatiságot" is jelentettek, és hazai - nemzetközi demonstratív, vagy közhasznú akciókban is részt vettek.
A nemzetköziség elsősorban a titói Jugoszlávia ifjúsági akcióihoz szolidáris (vasútépítő táborok) viszonyait jelentették. A NÉKOSZ-dal,: "Sej a mi lobogónkat fényes szellők fújják" - távlati, nagy ívű célokat idéztek: "holnapra megforgatjuk az egész világot" (?!) Ezt bizony a tejhatalomra törő Rákosi diktatúra nem tűrte el, és párthatározattal megtörtént az egész NÉKOSZ felszámolása.
Visszatérve a kezdeti időkre, az öreg laktanyába, az akadémiai képzés és a NÉKOSZ szellemiség ott is érvényesült, összekapcsolódott. Jellemző volt a nagyfokú kötetlenség, szabadelvűség, ötletszerűség, "tréningek", a különféle művészeti irányzatok, módszerek (Sztaniszlavszkíj) megismertetése, a lényegre törő gyakorlati alkalmak, az érdemi hozzáértők közreműködésével.
Nap-nap után jártuk a különféle tárlatokat, színházi előadásokat, kiállításokat, ahol szaktekintélyek avattak be bennünket a dolgok részletesebb ismereteibe. Mint érdekességet említem, hogy a tánc - táncművészetről Ortutay Gyula (miniszter) felesége tájékoztatott, oktatott bennünket és ehhez gyakorlati órákat az Állami Népi Együttes szólótáncosai (Benedek Á.) mutattak - vezették le/. Minden ilyen esemény után már aznap délután - este, vagy másnap gyakorlati, elemző viták, konzultációk voltak. Ezeket elsősorban Jancsó Miklós és Körtvélyesy Géza vezették, meglehetősen sajátos indukáló módszerekkel, amelyek magával ragadóak voltak és az ismeretek, az élmények özönét jelentették részemre, aki helyzetemnél fogva nagy hátrányokkal kerültem oda. Mérföldes léptéket jelentettek ezek a hónapok számomra.

A versíró verseny

Mint sajátos és rendhagyós /Jancsó-i/ kezdeményező esetet kell megemlítenem azt, amikor váratlanul azzal állt elő, hogy színházba megyünk, de nem is akárhogyan. Felhívta a figyelmünket, hogy a színházba menet, /gyalog séta/, már az utcán is figyeljünk és persze a színházban és visszatérőben. Ugyanis Kassák Lajos: "És átlépték a küszöböt" c. színművét néztük meg. Közölte, ha visszatérünk, mindenki foglalja versbe élményét, /ez 1948. február 5-én volt/. Hát mondani sem kell szorongásos percek, órák következtek ezután, különösen esetemben, aki soha ilyennel még csak nem is próbálkoztam. Mindenesetre 11 "mű" született, voltak igen értékesek, /ma is mind megvan - Zagyva Béla barátom jóvoltából/, és köztük volt -  van egyetlen utolsó versem. Az abc sorrend szerint, az első Ábrahám Ottó, /a későbbi irodalomkritikus/ kitűnőre sikeredett verse: "Egy kislánynak" címmel, majd a kondorosi Halász János kacifántos sorai következtek:

"Dalt vártok tőlem? Verset?
Bennem is költőt kerestek?
Hát nem leltek."  (és így tovább).

Aztán Jancsó Miklós: "A szádat nézem" c. verse.

Én a hatodik voltam, és "Az első vers" című "alkotást" hoztam létre:

"Szörnyű nehéz itten Pesten,
Átvergődni az úttesten.
Ki nem tartja be a rendet,
Rögtön hat forintot fizet."

És még három hasonló strófa.
Hát a bugyutaságon túl, talán az új forint és szankciós árfolyama az érték.
A sort természetesen Zagyva Béla zárta, nálam nívósabb teljesítménnyel.

A címe: "Az utca dala" c. Amúgy magáról a színházi élményről a versírók harmada írt érdemben. Jancsó csakúgy önmagához híven, kikövetkeztetőlegesen: "Kassák a deszkán kínlódik, nekünk is melegünk van."
Igazán Költvélyesi Géza és Madár Mihály merült el a témában. Ezt, csak, mint érdekességet kívántam bemutatni. Azt is megemlítem, hogy sokfelé és sokfélén vettünk részt, így a filmgyárban is megfordultunk, a műhelytitkokat figyelve: a "Beszterce ostroma" c. film forgatásánál, stb.
Úgy gondolom, néhány más epizódra is utalnom kel. A nagy remények egy hivatás elérését illetően tehát füstbe mentek és valamilyen pályamódosításra kényszerültünk. Így aztán egyikünk katonai pályára került, mások társadalompolitikai útra sodródtak, és persze lettek többen kiváló értelmiségiek, irodalmárok, művészeti alkotók /Jancsó, Ábrahám, Költvélyesi/, vagy a gazdasági élet tényezői. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert primitív leegyszerűsítők, mint előre elhatározott élethivatást pocskondiázzák a közéletieket anélkül, hogy a valós ténykedésüket, teljesítményüket, emberi magatartásukat, cselekedeteiket mérlegelnék.
Én magam is Jancsó Miklós igazán emberi segítésével Budapesten próbáltam továbbélési lehetőséget találni, és így kerültem a Pázmány Péter Tudomány Egyetemre, szabadelvű bölcsészhallgatónak, ahol kiváló professzorok (Kosári Domokos) előadásait hallgattam. Ehhez jó háttér - biztonság volt az újabb másik kollégium - a József Attilába kerültem (Andrásy és Bajza utcasarok utáni - Újságíró Szövetség melletti - házba). Velem - (velünk) jöttek Ábrahám Ottó, Halász János és Szimcsák Gábor is. Az "új" kollégiumban is sikerült beilleszkedni, és itt döntően érettségi utáni egyetemi hallgatók voltak, a jövő Magyarország értelmiségi jelöltjei. Ebben az erős közösségben, amolyan "fékezetlen habzású" parázs viták sorozatában vehettem részt, köztük a kollégium titkára Magyar Ferenc, (nem az orosházi) és sokatmondó nevek: Shelmeci József, Kardos Éva, Drohai Éva, Csontos Magda, Szeverényi Endre, Garamvölcsi János, Pádár Gyula és sokan mások, összesen 44-en voltunk.
Az első napokban már itt is verseny volt, szóbeli és írásbeli, amit május 8-án adtunk le és a zsűri döntését május 11-én tettek közzé Magyar Ferenc aláírásával és kollégiumi pecséttel, (máig őrzöm). Nagy öröm volt számomra, hogy ilyen mezőnyben Ábrahám Ottót követő huszonnyolcadik lettem. Talán azt is meg kell említeni, hogy a mi kollégiumunk fordult felhívással a magyar dolgozókhoz, hogy legyen szobra József Attilának Budapesten. Közben a budapesti tavaszi-nyárelejei hónapok bővelkedtek a különféle eseményekben. Emlékezetes volt az egyik laktanya udvarán, azon a NÉKOSZ gyűlésen részt venni, ahol Rajk László beszélt hozzánk. Aztán különös alkalom volt számomra márciusban részt venni az EPOSZ (Egységes Parasztifjúság Országos Szövetsége) alakuló kongresszusán, ahol először találkoztam Dr. Gosztonyi Jánossal, (a korábbi Györfí kollégistával, akit országos elnöknek választottunk. Nem egészen egy évre rá már a munkatársa voltam a Múzeum utca 11-ben).
Egyébként jórészt neki köszönhető az új üveggyári iskola, és Ő avatta fel 1978. október 07. Tehát abban az időben számtalan közhasznú akcióban vettünk részt, történetesen a csillebérci úttörővasút építésében. Nagy nótázással, teherautókon mentünk építeni a Duna-Tisza csatornát, amiből végül is nem lett semmi. Sajnos, (vagy mégse?) az akkori felemás helyzet, (hiányzott az érettségi) és a családi körülményeim, a sors által egyengetve (egyedül élő, 80 év felé tartó nagyanyám, és eljegyzett menyasszonyom vártak vissza) Szentetornyára. vitt.
Hazatértem.
A megyei művelődési ügy főnöke Gulyás Mihály, (a tarhosi zenei központ vezetője, a jeles karnagy Gulyás György testvére) értesülve rólam, behívatott és szabadművelődési vezetőnek bízott meg (Orosháza - Szentetornya), csekély tiszteletdíj reményében. Ez időben a NÉKOSZ-osok, és általában az ifjúsági vezetők sokan beléptek, így én is. (Szentetornyai EPOSZ), az MDP-be, (Magyar dolgozók Pártja), és 1948 őszén egy háromhetes tanfolyamra is beiskoláztak (Békéscsaba), majd a téli hónapokban un. mezőgazdasági vándortanfolyamokat (10 napos) tartottunk a rákóczitelepi Vili István agronómussal a Szarvasi járásban (Bábocka-puszta, Ezüst-szőlők, stb.) igen nagy érdeklődés mellett.
Így aztán "új pálya" felé sodródtam és felhívtak Budapestre (Múzeum u. 11), ahol az EPOSZ országos vezetés apparátus tagja lettem. Szomszédságunkban volt az akkori köztársasági elnöki rezidencia, Tildy Zoltán elnök székhelye.
Ez azonban már egy másik történet. Mégis, elfogultság nélkül kell megállapítanom, felbecsülhetetlen értékű volt számomra az a közel fél esztendő, amit Jancsó Miklós környezetében eltölthettem. Ez az időszak és az egész sokszínű ismeretszerzés olyan szellemi alapokat, élményeket adott nékem, amit a sanda ocsmánylók nehezen vonhatnak kétségbe. A folytatás során, pedig nemcsak társadalmi, politikai ismeretszerzések történtek (belföldi, külföldi Szu.), hanem történelem és földrajzszakos tanári diplomát (Budapest - Szeged), valamint (Gazdaság) Földrajztudományi Doktori Diplomát is.
Talán még annyit, hogy a hetvenes években, amikor az Állami gazdaság igazgatója voltam Béres Ferenc nótaestjén, Az Alföld Szálló éttermében, (a régiben) találkoztunk és felidéztük a régi emlékeket, mondhatni szép emlékeket. De hát már ez is rég volt, de igaz volt! Nincs mit szégyellni, még akkor se, ha egy-két (emlékezeti) hézag akad.

Orosháza, 2009. július 28.

/Dr. Násztor Sándor/