|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
Mervó Zoltán: "Mi demokratikusan kaptuk meg ezt a tisztet" Az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete Közalapítvány Az egri főkáptalan egykori birtokán, az akkor Polgár községhez tartozó Szentmargita-pusztán születtem 1930-ban. Édesapámat nem ismertem. Édesanyám, aki sokáig egyedül nevelt, a születésem után szülésznőnek tanult, hogy a későbbi neveltetésemet biztosítani tudja. Kilencéves koromig a nagyapáméknál nevelkedtem, később hol náluk, hol édesanyámnál laktam. Aztán Polgárra kerültünk, és ott végeztem el a négy elemit és a négy polgárit. 1944 szeptemberében még beiratkoztam ugyan a nyíregyházi tanítóképzőbe, de néhány nap múlva, a nagy bombázás után értem jött édesanyám, és hazavitt. Azt hittem ekkor, hogy a tanulmányaimnak örökre vége szakadt, mert a szükséges anyagiakat nem tudtuk biztosítani. Így aztán egy darabig a mostohaapámnál voltam lakatosinas. Közben magánúton levizsgáztam az V. osztály anyagából, és 1947-ben a gimnáziumi különbözeti vizsgákat is letettem. Ekkor úgy fordult a sorsom, hogy a MADISZ-ból egy fiú szólt, nem akarok-e népi kollégiumba menni Budapestre. Úgy gondoltam, megpróbálom. S ez a döntés aztán meghatározó élménnyé tette a következő éveket. A NÉKOSZ-ban igen sokféle ember találkozott egymással. Bár katolikus környezetben éltem, és magam is mélyen vallásos voltam, a változó időkkel együtt járó új gondolkodásmód a NÉKOSZ közösségében rám is igen nagy hatást gyakorolt. Rövid idő után úgy éreztem: ez az az eszme, ami az emberiséget megváltja. Jellemző a toleráns légkörre, hogy ez nem érintette a vallásosságomat. Én mondtam a magam álláspontját, aki meg már ekkor marxista volt, az a magáét. A gondolkodásnak a kételkedésen, vitán és meggyőzésen alapuló módját sajátítottuk el, ami az addigi életemhez képest határozottan mást jelentett. S volt egy másik kohéziós erő is, a társak egymásra utaltsága és összefogása. S talán még valami. Ott szinte mindannyian arra készültünk, hogy az országunkat fogjuk majd építeni. Ez is hozzátartozott a NÉKOSZ szellemiségéhez, így aztán amikor egyszer egy társaságban szóba került az 56-os múlt, akkor kiderült, hogy nagyon sok nékosz-osról tudunk, aki börtönben volt, de senki olyanról nem, aki disszidált volna. Aztán a második félévben átmentem a Tánc- és Kórusművészeti Kollégiumba, aminek Csenki Imre és Benedek Árpád voltak az igazgatói, Vass Lajos és Vitányi Iván voltak a nevelőtanáraink. 1948 júliusában ez a kollégium megszűnt, majd ősszel elkerültem Debrecenbe – szintén népi kollégiumba –, de onnan 1949 decemberében három társammal együtt kicsaptak bennünket egy csíny miatt. Ekkor volt ugyanis a nagy készülődés Sztálin elvtárs 70. születésnapjára, az első munkaverseny, az elképesztő Sztálin-dicséretek meg miegymás. Mi meg négyen hasonló szellemben levelet írtunk egy lánynak a születésnapjára, akinek az egyik barátom udvarolt. Bölcs anyánknak, tanítómesterünknek és matrónánknak neveztük. A tanulószobán nagy nevetve olvasták a levelet, de éppen ellenőrzés volt, a levelet elkapták, minket meg kivágtak a kollégiumból. Mind a négyen plecsnis kiváló tanulók voltunk. Elmondhatatlanul jóleső érzés volt, hogy kirúgatásunk után osztályfőnököm, dr. Koczogh Ákos – országos hírű irodalomtörténész – felhívott négyünket a lakására. Kifejezte a tanári kar együttérzését, és jelképes összeget nyújtott át mindegyikünknek, így segítve a megélhetésünket. Szerencsére a tanulmányainkat folytathattuk az egyik gimnáziumban. Az eredeti interjút
Valuch Tibor készítette 1992-ben.
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||
