A magyar millennium tiszteletére szervezett körkérdésünkben három jeles személyiséget kerestünk meg az alábbi levéllel:
        ,,Kedves Barátunk! A magyar államiság ezredik évfordulójának kiemelt pillanatában, a jövő felé forduló múlt átjárójában arra kérjük, hogy válaszával segítse folyóiratunkat e pillanat >>rögzítésében<<. Rendhagyó módon nem a múlt felelevenítésére, hanem a jövő megelevenítésére invitáljuk. Arra szeretnénk kérni, hogy múltunk olyan eseményére, eseményeire reflektáljon, melyet a magyar állam, nemzet, kultúra szempontjából továbbvivőnek, hagyományteremtőnek tart mint jövő felé tartó, jövőt megalapozó kezdeményezést, melynek üzenete, eseménnyé válása az Ön számára legjelentősebb, leginkább nyilvánvaló."
        Európaiságunk és magyarságunk gyökereiről és távlatairól Ritoók Zsigmond filológus és Kopátsy Sándor közgazdász írásban, Kroó Norbert akadémikus, az MTA főtitkára interjúban válaszolt.
napút
Kopátsy Sándor

Polgárságunk születése

        Még a jelen kor történészei számára sem tudatosult kellőképpen, hogy milyen fontos szerepet játszott Európa nyugati felében a feudalizmus során a görög-római társadalmi örökség, amit én polisz-társadalomnak nevezek, vagyis az, hogy a társadalom és kultúra a városi lakosságra, a polgárokra épült. Ez aztán a feudális politikai struktúrában eléggé rejtve, de tovább élt, átmentődött a nyugat-európai feudalizmusba. A továbbéléséről kezdetben a nyugati keresztény egyházi szervezet gondoskodott, azzal, hogy a püspökségeit, azaz központjait a korábbi római városokba telepítette és működtette tovább, annak ellenére, hogy a politikai hatalom a vidéken élő földesurak kezében volt. Ennek következtében a városok jelentősége akkor sem sorvadt el, amikor elveszett politikai hatalmuk. A gazdasági szerepe azonban lassan, de fokozatosan erősödött. A nyugat-európai feudalizmus jellemző vonása maradt a városok kisebb-nagyobb autonómiája, önálló polgári karakterük vált a társadalom élcsapatává.
        A bizonyos autonómiát élvező városoknak köszönhető, hogy minden nyugati nép társadalmának a feudalizmus századai során is volt saját etnikumú városi polgársága. Ez alól egyértelmű kivételt a magyar, sok tekintetben pedig a lengyel és porosz társadalom jelentett.
        Ady Endre a XX. század elején joggal háborgott azon, hogy a magyar olyan társadalom, melynek nincsen saját etnikumú polgársága, csak földesurakból és jobbágyokból (parasztokból) áll, a működéséhez nélkülözhetetlen polgárság funkcióját behívott idegen etnikumokra bízta és bízza. Ez a szinte egyedülálló magyar társadalmi deformáció ezeréves államiságunk után csak a XX. század második felében oldódott fel azzal, hogy végre kialakult a széles, magyar etnikumú polgári réteg.
        Ennél fontosabb esemény ezer éve nem történt, mégsem hangsúlyozzuk. Miért? Mert ez a szocialista évtizedek műve volt. Arról pedig nem illik beszélni.
        Azt, hogy a magyar népnek elengedhetetlen szüksége van a saját polgárságára, azt először a két háború közötti időben az uralkodó, félfasiszta jobboldal ismerte fel. A hadigazdaságot gyorsan kiépíteni akaró "győri program" nyitotta ki a szélesebb népi rétegek számára a reálszakmák egyetemeinek kapuit. Ez a szándék testesült meg a Györffi és a Horthy-kollégiumban. Már ezekben is a politikai hatalom szándékai visszafelé sültek el. E két kollégium lett a népi elemekre támaszkodó baloldal bölcsője. A hadiipar menedzsereinek szántakból lett a társadalmi forradalmat nemzeti tartalommal megtöltők élcsapata.
        1945 után a bolsevik oktatáspolitika szerencsésen találkozott a fenti két népi kollégium értékelt múltjával. Sztálin abban a reményben küldette egyetemekre tömegesen a népi rétegek fiait, hogy azok a diktatúrájának a janicsárjai legyenek. Nálunk is ez volt Rákosiék célja, ami a hazai kommunisták esetében találkozott azzal az igényükkel, hogy a maguk számára az új népi értelmiségben támaszt találjanak a létüket veszélyeztető moszkovitákkal szemben. Így lett Rajk László és csapata a népi kollégiumi mozgalom, a Nékosz lelkes támogatója.
        Az egyetemet, főiskolát végzett, népi származású fiatalok tízezreiből azonban nem a bolsevik politikai hatalom kiszolgálói, hanem a megdöntői lettek. 'k jelentették az 56-os forradalom, egy generáció múlva a békés rendszerváltás, majd az azt követő demokratizálódás számára a nélkülözhetetlen értelmiségi bázist. A magyar társadalom azzal vált nyugat-európaivá, hogy ezer év után végre van széles magyar etnikumú reálértelmisége, azaz polgársága. Ennek elhallgatása különösen anakronisztikus most, amikor az EU-hoz való csatlakozás vált a legfontosabb politikai feladattá. Az illetékesek jogharmonizációról, a gazdasági fejlődés ütemének gyorsításáról beszélnek, de nem tudatosult bennük, hogy a nyugat-európai társadalommá válásunk alapja a polgárosult társadalmunk. Ezt pedig nem a rendszerváltás óta, hanem azt megelőzően, a szovjet megszállás évtizedei alatt értük el.
        Ne csak arra legyünk büszkék, hogy megkötözve képesek voltunk a legvidámabb barakk lenni, hanem sokkal inkább arra, hogy megkötözve valósítottuk meg azt, amit ezer éven keresztül elmulasztottunk, igazán nyugat-európai társadalommá váltunk.