A 70-es években a közvélemény megismerte a népi kollégiumi mozgalom kései számadásait, önvallomásait, a róla festett képeket, a valóságot és az idealizált utóérzéseket.
A mai kor társadalompolitikai realitásain töprengő emberek a jó 40 év előtti ifjúságot sokkal inkább ünnepi lobogásában, fényes szelek fútta zászlók mögötti vonulásában, mint hétköznapjaiban érzékelik. Pedig a hétköznapok tartogatnak mondanivalót a mának. E nemzedék akkori mértékkel mért hétköznapjai fejezik ki a kollégiumi közösségek értelmét, együttlétük célját. A népi kollégiumok a közös ismérvek révén váltak mozgalommá, jóllehet minden közösség a maga sajátos életét élte.

E kötetben (Nékosz mérnökkollégiumok Emlékezések, dokumentumok. Műegyetem Baráti Köre, 1989. 350 old) a „technikus” kollégiumok életéről adunk számot, mert mondanivalónk van, és bár fogyatkozik generációnk, még jó néhányan emlékezünk a 40 év előtti időkre, és még hozzáférhetők a kor dokumentumai. Közülünk a legfiatalabbak is a pálya végén járnak, így az egykori kollégiumi mozgalom megmérettetését életpályáink íve hitelesíti.
Nem mesélni akarunk, hanem tanúságot tenni, bízva abban, hogy felfigyelnek rá azok, akik az ifjúságot nevelik. Tudjuk, hogy a történelem nem ismételhető, a múlt nem másolható, minden korszak az időszerű követelményekhez szabja tennivalóit, ha azokat felismeri és elég bátor szembenézni velük. A mai kihívásokra mai választ kell adni, és a mi példánk pusztán azt illusztrálja, hogy –  a mainál lényegesen nehezebb korszakban –  megtaláltuk a legidőszerűbb választ egy, a letűnt korszaktól örökölt kérdésre: a dolgozó osztályok szegény sorsú, tehetséges gyermekeinek továbbtanulására.

Miért emlékezünk a technikus kollégiumokra külön kötetben, amikor a NÉKOSZ-ról már szinte mindent megírtak?

Úgy gondoljuk, a műszaki kollégiumok sajátos életrendje még tartogat új mondanivalót. Talán a műszaki egyetemek bizonyultak a legnehezebbeknek a munkás- és a parasztfiatalok számára. A nehéz tananyag, az intenzív foglalkoztatás önmagában is nagy terhelés bárki számára, a minőségi szelekció rostája pedig mindig is erőteljesen működött a Műegyetemen. A 40-es évek második felében jobbára még a régi szellem munkált, az ellenforradalmi korszak 25 éve alatt a letűnt rendszer erősségévé vált Műegyetem nem fogadta tárt karokkal a népből jött fiatalokat. Márpedig a Műegyetemen az tudott megkapaszkodni, aki lépést tartott a tanulásban. Politikában, az ifjúsági mozgalomban helytállni, vezető szerephez jutni pedig csak szakmailag magasra állított léc átugrása után lehetett. A népi kollégisták nem voltak hősök, és otthonról sem hoztak olyan öröklött szellemi tartalékokat, melyek megkönnyítették volna a tanulást. Maradt a szorgalom, és ...a KOLLÉGIUM!

A kollégiumban egymás segítése volt az első számú követelmény, és a felsőbb évfolyamok diákjai, meg a jobb tanulók természetes, önként vállalt kötelezettsége volt a rászorulók segítése, tanítása. A kollégiumnak az volt fontos, hogy mindenki boldoguljon, és ehhez nem tudott elegendő nevelőtanárt alkalmazni: az önszervező és önfenntartó közösségnek kellett megoldani minden problémát.

A népi kollégiumok elsősorban szociális keretek voltak, azért létesültek, hogy a továbbtanuló paraszt, munkás és más szegény sorsú fiatalok anyagi létfeltételeit, a lakást és az ellátást megteremtsék.

Ami ezen felül volt, az a közösség, az önkormányzaton alapuló önkéntes társulás. Mozgalommá, közös vonásokkal bíró kollégiumi rendszerré is alulról szerveződött. Az a körülmény, hogy a különböző szakmájú és az ország különböző városaiban szerveződő kollégiumok lényegében hasonló nevelési elveket, szervezeti formákat és szokásokat alakítottak ki, nem valami felülről jövő, átfogó, országos vezénylés eredménye: a népi kollégiumokat a természetes szükségletek alakították olyanná, amilyenek lettek, és csak később alakultak szövetséggé.
A mai olvasónak –  különösen aki csak centralizált, felülről lefelé épülő szervezeteket látott –  paradoxnak tűnhet, hogy a népi kollégiumok mozgalma megelőzte a szervezet kialakulását. Ennek tulajdonítható, hogy a NÉKOSZ szervezete maga sohasem vált sem bürokratikussá, sem diktatórikussá, megőrizte alulról épült jellegét.

Természetes, hogy a népi kollégiumi mozgalom nem előzmények nélküli: gyökerei a Györffy-kollégiumban erednek, és ezek a gyökerek már a felszabadulás előtti években a haladásból, a népi gondolatból táplálkoztak, tagjai a háború idején az antifasiszták táborát erősítették, és nem kevesen az ellenállás aktív résztvevői voltak. A györfysták már 1941-42-ben magasra emelték a népi összefogás zászlaját, és a gyakorlatban alkalmazták a népfront-politikát. Ez a népfront-politika volt a népi kollégiumi mozgalom egyik forrása, mely mindaddig fennállt és politikai töltete volt a népi kollégiumoknak, amíg maga a Népfront nem vált a monolitikus hatalom áldozatává.

A népi kollégiumok megszületése csak a demokrácia körülményei között, annak politikai légkörében volt lehetséges. Ezért váltak később terhessé a hatalom számára, amikor a demokrácia intézményeit fokozatosan elsorvasztották, és e mozgalomban –  öntörvényei folytán –  tovább éltek a demokratikus hagyományok, a népi-nemzeti gyökerek. Természetesen tévedés lenne e gyökereket valamiféle nacionalizmussal összefüggésbe hozni. A kollégiumi mozgalom nyitott volt az internacionalizmus gondolata és gyakorlata irányában. Külföldi újjáépítési táborok, nemzetközi találkozók és más országok diákjainak befogadása bizonyítja az internacionalizmus őszinteségét
A konfliktus akkor kezdődött, amikor a mozgalom nem adta fel népi-nemzeti identitását és nem fogadta el a „bűnös nemzet” Rákosi kitalálta koncepcióját. Azok a fiatalok, akik egy haladó, antifasiszta, népi gyökerű eszme emlőin nevelődtek, nem fogadták el a bűntudatot, mint nevelési elvet, mert nem voltak bűnösök, de még csak vétkesek sem, ellenkezőleg, a haladás zászlóit vitték, kiharcolták a maguk jussát, egy új korszak teljes jogú polgárainak tekintették magukat. Mindezt –  és e helyzet veszélyeit egy paternalista szerveződésű vezetésre –  jól látták az akkori politikai vezetők, felismerték, hogy a valódi öntudat nem illik az ő koncepciójukba; ők bűntudatot és ebből fakadóan kritikátlan komformizmust követeltek, hiszen a kiharcolt szabadság helyett csak ajándékba kapott lehetőségekről akartak hallani.

A technikus kollégiumok fejlődésében 1948-től erőteljesen jelentkezett a balratolódás, a párthoz való szoros kötödés. Az egyetemi mozgalomban egyre több kulcspozíció kerül a népi kollégisták kezébe, az egyetemi pártmozgalom legáldozatkészebb aktivistái a kollégisták. Mindez azonban kevés: 1948 őszén Rákosi bizalmatlanságát nyilvánítja a NÉKOSZ iránt, mert „nagykönyvében” nem szerepel olyan transzmisszió, mint a népi kollégiumok. Az akkor ki nem mondott valóságos ok: egyrészt a NÉKOSZ fel nem adott nemzettudata, mely egyre jobban zavarta a szovjet tapasztalatok kritikátlan, helytől, időtől, tradícióktól és történelmi szituációtól független átvételét, másrészt az autonómiához, az önkormányzáshoz való rendkívül erős ragaszkodás (ez utóbbira jellemző volt, hogy minden funkciót –  még az igazgatóit, titkárit is! – kizárólag egyetemista tölthetett be).

A bizalmatlanság kinyilvánítása és a feloszlatás között eltelt tíz hónapban a NÉKOSZ-mozgalmat megkísérelték átszervezni. Ez az átszervezés azonban csak formailag mutatott eredményeket. Az alapvető tévedés abban gyökerezett, hogy ezt az átszervezést a hatalom belső logikája szerint felülről hajtották végre. Ilyen módszerekkel pedig egy alulról szerveződött mozgalmat, annak eszméit nem lehet átalakítani. Hogy mennyire töretlen maradt a népi kollégiumi eszme, mi sem bizonyítja jobban, mint a mozgalom feloszlatása utáni évek gyakorlata: a diákszállóvá degradált kollégiumok ott maradt közösségei még néhány évig a NÉKOSZ-életformában éltek –  az eszme túlélte a szervezetet. 

A technikus kollégiumok tagjainak többsége szakmai karriert futott be. Sokan váltak vállalatok, intézmények vezetőivé, a tudomány embereivé: a tipikus kollégista karrier a szakmai elismerésen keresztül fokozatosan ívelő pálya. Az a körülmény, hogy valaki népi kollégista volt, nem szerepelt a „kiemelés” szempontjai között a személyzeti osztályok káderfejlesztési terveiben –  és ezt szerencsének tekintjük. A volt kollégisták az előrejutást tudással, képességekkel, eredményekkel harcolták ki, sohasem születési-származási előjogokkal, és főleg nem a kollégiumi mozgalmi múlt érdemeiként, sőt annak ellenére. Többségük továbbra is baloldali beállítottságú maradt, nem, vagy csak rövid ideig volt sértődött. A párttagok a párt közkatonái maradtak, nem törekedtek magasabb pártvezetői posztokra – igaz, a felsőbb pártvezetésnek is voltak fenntartásai. A tetteket a szavak fölé helyezték, és őszintén örültek minden olyan eredménynek, melyeknek valóságos tartalmáról meg tudtak győződni. Mert mérnökök voltak, a mérhető értékeket becsülték, és nem szédültek meg a nagy szavaktól akkor sem, amikor úgy tettek, mintha mindent elhinnének...

Most, amikor a kollégiumi mozgalmat létrehozó eszmék újra polgárjogot nyernek, amikor a nagypolitika a nyíltság, a valóság, a gondolkozás szabadsága, a demokrácia jegyében kívánja újjáépíteni a közgondolkozást, a volt népi kollégisták örömmel érzik ifjúságuk légkörét, a fényes szeleket. És szomorúak, hogy elmúlt felettük az idő, hogy már nem állhatnak a reformgondolat megvalósítóinak első soraiba. Emlékezésük, számadásuk azonban talán ad néhány téglát a haza új épületéhez.
 Dr. Kelemen János.