Dr. Borók Imre

1921.-ben született Kisújszálláson, szegény suszter és háztartásbeli anya gyerekeként. Iskoláit Kisújszálláson, a református gimnáziumban érettségizett, majd a Debreceni Tudomány Egyetem latin-magyar szakán végzett, mint a város ösztöndíjasa. Az egyetem elvégzése után visszajött egykori iskolájába ,először mint kollégiumi nevelőtanár, majd a középiskola tanára, később igazgatóhelyettese. Közben elvégezte Moszkvában az orosz szakot, és a latin, mint fő tárgya mellett elsőként tanította az oroszt. Tudományos munkát is végzett, rendszeresen fordított régi latin és ógörög szövegeket a Megyei Múzeumnak és Könyvtárnak.

Igazi polihisztor tanár volt, aki a matematikában éppen úgy tudott diákjainak segíteni, több idegen nyelvben, franciául és németül is jól beszélt. 

Tanítványai tisztelték és kiváló tanárnak tartották.

Híres volt emberségéről és gyerekszeretetéről.

Egész éltében aktív társadalmi életet élt. Megyei tanácstag volt, megyei szakfelügyelő, a TIT városi elnöke, a Hazafias Népfront városi elnöke, majd nyugdíjas éveiben a Magyar Néppárt Nemzeti Parasztpárt országos elnöke volt.

1949-ben vette feleségül Szabó Esztert, aki az én osztálytársam volt. A házasságából két gyermeke született, Ildikó és Klára. Még megérte kedvenc unokájának, az értelmi nyiladozását, és egész életére "megfertőzte" a könyvek szeretetével.

Az ezredfordulót még éppen megélte, majd 2000 január 18-án Kecskeméten rövid ideig tartó szenvedés után áttétes rákban meghalt. Felesége ekkor már hosszabb idő óta alzheimer kórban szenvedett, és 2003-ban követte őt.
Mindketten a kiújszállási déli temetőben nyugszanak.


Lánya, Ildikó írta blogjában:

Abban az időszakban sem volt a pedagógus pálya egy anyagilag megbecsült foglalkozás, de legalább tisztelet övezte, és szüleimet ez büszkeséggel töltötte el.

A napi tanítás mellett apám paraszti ősei nyomdokát követve, szívesen dolgozott a kertben, és mivel nagy udvara volt a házunknak, mindent megtermelt, ami a családnak napi szükséglete volt. Hazajött a gimnáziumból, átöltözött és bevetette magát a kapák, ásók, gereblyék birodalmába: Amíg be nem sötétedett ott szuszogott valamelyik ágyás közepén, néha egy-egy Csongor szivarra rágyújtva, a szerszámnyélre támaszodva elmélázva szemlélgette addigi munkáját.

Gyümölcsfákat is nevelt, és büszke volt a kamra polcain sorakozó befőttes üvegek tarka színben sorjázó rendjére. Én nem igen örültem ennek, mert ha gyümölcsszüret ideje volt, a család egész délután utálatos, gyakran férgekkel átfúrt kis körtéket, vagy almákat hámozgatott, és a felszálló kén füstje fojtogatott, mivel kénezéssel biztosították, hogy a gyümölcs szép fehér maradjon.

Tartott ő disznót, keverte a moslékot, nevelt csirkét, tyúkot, kacsát. Anyámtól az ilyen dolgok távol álltak, ő inkább a virágoskertjében bíbelődött, és ott gyomlálgatott, ha levegőre vágyott. 

Már akkor nagy szócsatát vívtam magyar szakos apámmal, aki ki nem állhatta Petőfit, szerinte a néptől lopta a verseit, és azt hiszem, taszította forrófejű személyisége is, ami oly ellentétes volt vele.

Ildikó további írása az apjáról itt.